Minden nehézség, fájdalom, gyász feldolgozása, elengedése, egy pici lámpást gyújt meg bennünk. Azt már eddig is megéltem, hogy az eltávozott szeretteink élőbbek, mint valaha, de ettől függetlenül gyakran elkámpicsorodok, ha a fiam fotójára nézek, vagy elmegyek valamelyik kutyusom sírja mellett…
Tegnap a drága barátnémmal beszélgettem este, és ő segített a legújabb kis lámpást bennem meggyújtani. Köszi Krisztina ❤ Beszéltünk, milyen jó, hogy itt van velem Jázmin, de sírtam, Tóbim 1 hónapja történt távozása miatt. Mondta, hogy engedjem már el, de én váltig bizonygattam neki, hogy még milyen friss a fájdalom…Később átgondoltam újra, és azt hiszem megtaláltam a biztos megnyugvást. Ugye, nagyon sokan tisztában vagyunk már azzal, hogy a testünk a Lélek földi járműve. E nélkül nem tudnánk megtapasztalni az anyagot, a fizikai létformát. Tehát nem lelkünk van, hanem a lelkünknek van egy teste 😉 Nem mindegy 😉 Ahogy ezt újra végigéltem, azt láttam, hogy állok az üres autók mellett, és siratom, hogy nem ül bennük a gazdájuk. Ugye milyen vicces? Ilyesmi történik akkor, amikor sírdogálok Tóbi, vagy Bella sírja mellett. Még mosolyogni is tudok most már 🙂
A fiam halála után úgy éltem tovább, mintha ez egy másik élet lenne. Ugyanígy történt, mikor Bella elment áprilisban, most pedig Tóbim szeptemberben. Előző életek… Vissza lehet gondolni a szépségükre, de másra nem érdemes, mert azzal a fájdalomtestünket etetjük.
Hisz a kisfiam valóban itt van velem, amikor csak kérem. Tóbi és Bella is tovább él a szívemben és ebben a pici új jövevényben is ❤
Gondoltam, megosztom veletek is, hátha valamelyikőtöknek segítek vele